Végtelenül
Felébredek.
Ettől a pillanattól kezdve igyekszem tudatos maradni. Törekszem arra, hogy az elmém tisztán és zavartalanul működjön, a múlt kísértése és a jövő félelmei nélkül. Megszabadítom magam a sistergő elmezajtól.
Előveszem a szőnyegem, módszeresen kiterítem és nagyokat pislogva rákuporodok.
Itt kezdődik a munka. Magamnak, magamon dolgozok.
Számomra a jógamatrac egy tér, ahol csak én vagyok. Gyanítom ha itt nem csak én lennék, akkor a szőnyegen kívüli világban nem lenne rajtam kívül más.
Tehát egy tér ami rövid és keskeny. Egy komfortzónán kívüli komfort zóna.
Behajtogatom a lábaim magam elé, megnyújtózok, kiegyenesítem a gerincem, becsukom a szemeim és kicsit visszaalszok de éberebben mint valaha. Minden nap egy hangyányival éberebben.
Megfigyelem a nyilvánvalót, a magától értetődőt: a levegő áramlását az orrjárataimon keresztül. Együtt pulzálok a légzésemmel. Majd elmélyítem, lelassítom és megindul a belső utazás. Pár percig csak ülök csendben, mozdulatlanul. Ha viszket valahol nem vakarom meg. Ha gondolatörvénybe keveredek észre veszem mi történik és hagyom had menjen tovább, elengedem. Visszatérek a belső ritmusomhoz. Belégzés-kilégzés-belégzés-kilégzés. Folyamatos, áramló, tudatos, nyugodt, zavartalan.
Végül egy kis küzdelem árán létrejön a belső csend.
A testem mintha betonból lenne. Megpróbálom megmozdítani valamelyik ujjamat de már nem megy. Most az elme az erősebb. Nincs is már fizikai test.
Ez a némaság belül annyira megnyugtató mintha újra az anyaméh biztonságos melegében gubbasztanék. Egyáltalán nem ijesztő hiába tűnhet annak. Minden egyes kilégzéssel egyre mélyebbre süllyedek a tudatom feneketlen kútjában. Így úszok minden nap, egyre csak a forrás felé.
Végtelenül.
Patyi Kata
Legutóbbi hozzászólások